Gyermekvállalás kamaszkorban

Hátrányos helyzetű családokban fordul elő a legtöbbször, de a magasabb iskolai végzettség vagy a kiegyensúlyozott családi háttér sem véd meg mindig attól, hogy a kamasz lány, aki még maga is gyerek, teherbe essen. Ki átoknak, ki áldásnak tartja, sokan pedig fel sem fogják, hogy mi történik velük. Pedig nemcsak ők, de a családjuk is nehéz döntések sora előtt áll.

Fruzsina az apró, sötét nappali egyetlen kanapéján ül. Vékony, barna, nagy szemű, tizenöt éves kislány. A vonásai azonban nem a gondtalan tinik életörömét tükrözik. Azaz talán akkor, amikor arról kezd mesélni, milyen volt, amikor a tavalyi iskolai kiránduláson kilógtak a táborból egy kocsmába, átfut az arcán egy pajkos mosoly. Aztán a tekintete a hatalmas pocakjára siklik, és elkomorodik. „Hogy hogyan történt? – néz rám zavartan. – Tudod, pont azon a kiránduláson, a kocsmázós estén. Velünk jöttek a fiúk. Ott volt Bálint is, aki egy évvel felettem járt. Túl sokat ittunk, és olyan szép volt az este. Csillagos ég, sehol egy tanár. Elbénáztuk. Elszakadt az óvszer. Nagyon rövid ideig tartott, és nem is volt jó. Nem gondoltam, hogy baj lehet belőle” – Fruzsina zavartan az édesanyjára pillant. Érezni, hogy előtte nem akarja részletezni. „Csak tizenkét hetesen vettem észre, hogy terhes vagyok – folytatja. – Hiszen még sosem jött meg a vérzésem pontosan, így nem gyanakodtam. Amikor rosszul éreztem magam, és anyuval orvoshoz mentünk, hasi ultrahangra küldtek, azt hitték, vakbélgyulladásom van. Ott derült ki, hogy gyereket várok. Szegény anya, majdnem elájult, nem gondolta, hogy egyáltalán voltam már fiúval.”

TÚL KÉSŐ AZ ABORTUSZHOZ

„Borzasztó hónapok vannak mögöttünk – veszi át a szót a kezeit tördelő Zsuzsa, az édesanya. – Mivel túl későn derült már ki, az abortusz szóba sem jöhetett. Elmentünk a fiú szüleihez, akik széttárták a karjukat, és azt mondták, nem szeretnének ebben az egészben részt venni. Főként, hogy a srác letagadta a lányommal való testi kapcsolatot. Egyedül nevelem Fruzsinát, szerény anyagi körülmények között, így fel sem merülhetett, hogy megtartsuk a kicsit. Már megvannak az örökbe fogadó szülők is.” Fruzsináról az iskolában nem tudják, hogy babát vár. A hivatalos magyarázat szerint édesanyja betegsége miatt lett magántanuló. Ezért kérte, hogy álnéven szerepelhessen a cikkünkben. Ő is és az édesanyja is próbálják érzelmileg függetleníteni magukat a magzattól. Kérdés, hogy lehet-e egyáltalán. „Hiába nagy a hasam, valahogy nem érzem át, hogy gyerekem fog születni – mondja Fruzsina. – Kényelmetlen, hogy elefánt vagyok, nem tudok rendesen öltözködni, és az utcára sem igen megyek ki, mert szégyellném, ha meglátna így egy ismerős. Rettegek a szüléstől, de várom már, hogy vége legyen, hogy visszakapjam a régi életem.” „Nem akarok arra gondolni, hogy az unokám növekszik odabenn – mondja szomorúan Zsuzsa. – Mondtam is az örökbe adást intézőknek, hogy látni sem akarom a kicsit, ha megszületett. A végén még haza akarnám hozni, és az tragédia lenne a jövőre nézve, hiszen Fruzsit is alig tudom eltartani.”

A NAGYSZÜLŐK ÉRZIK A SÚLYÁT

A Gólyahír Egyesület olyan szervezet, ahol úgynevezett krízisterheseket segítenek át a szülés előtti hónapokon – náluk lelhetnek megnyugvást a várandós tinik is. Ők intézik a nyílt örökbe adásokat, segítenek a fiatal lányoknak, hogy dönthessenek: hazavigyék-e a babát, vagy odaadják egy örökbe fogadó párnak. Emellett azok a várandósok, akik titkolják a környezetük elől a terhességüket, a krízisotthonban tölthetik az utolsó, nagy pocakos heteket is. „Sokszor úgy tűnik, ezek a lányok fel sem fogják igazán, hogy ők szültek, hiszen maguk is gyerekek még – mondja Mórucz Lajosné, a Gólyahír Egyesület elnöke. – Van, hogy arra megyek be frissen szült lányokhoz a szobába, hogy a varratokkal mit sem törődve ugrándoznak, és az örökbe fogadó szülőkön viccelődnek. Persze a felszín alatt valamennyien összetörnek, és még évekig hordozzák magukkal azokat a lelki sebeket, amelyeket a túl korai terhesség, a szülés és az újszülöttől való elválás okozott. Sokszor az újdonsült nagyszülők azok, akiket mindez láthatóan megvisel, de legtöbbször nincs választásuk. Valamennyien családot tartanak el, a tizenévesnek pedig az a dolga, hogy iskolába járjon. Átlátják, hogy a gyerekük jövőjét és a sajátjukat is tönkretehetik azzal, ha hazaviszik az újszülöttet, akinek a legtöbb esetben »nincs« apukája. A fiatalemberek nagy többsége ugyanis ilyenkor tagad, vagy egyszerűen csak eltűnik, így az örökbe adás tűnik a legemberibb megoldásnak. Nagyon ritka, amikor egy család úgy dönt, hogy hazaviszik a picit. De volt már rá példa, hogy amikor a kamasz anyuka a szülés után meglátta a kislányát, nem volt képes a kórházban hagyni.”

ELBÓBISKOLNI AZ ISKOLÁBAN

Anett 16 éves volt, amikor Dominika megfogant

Anett olyan lány – most már anya –, aki képtelen lett volna odaadni a babáját. Csupán másodikos középiskolás volt, amikor a ma már féléves Dominika megfogant. Anettnek akkoriban – bár még csak tizenhat éves volt – egyre komolyabb lett a kapcsolata a nála csaknem tíz esztendővel idősebb Sándorral. A kisbabával Sándor szüleihez költözött, és mikor Dominika már csak reggel és este szopott, Anett visszaülhetett az iskolapadba. „Tudod, jó, hogy van egy kislányom, de a társaság, az iskola már nagyon hiányzott. Egy-egy nehezebb éjszaka után, amikor Domi rosszul alszik, majdnem elbóbiskolok a suliban, de mégis nagyon jó velem egykorúak között lenni. Olyankor én is gondtalannak érzem magam. Megesik, hogy nincs kedvem hazarohanni a babához. Órák után néha beülök a lányokkal egy üdítőre, és van, hogy ottfelejtem magam – meséli kislányosan nevetgélve Anett. – De mindig hazaszólok Sanyinak vagy a mamának, hogy csak este megyek. Ebből van a legtöbb vita köztünk: nehezen tudom elfogadni, már nem úgy van, mint régen, hogy oda mehetek, ahová éppen akarok.”

A FIÚ SZEMSZÖGÉBŐL

„Nem lehettem túl lelkes, amikor megtudtam, hogy Anett gyereket vár. Nem voltam meggyőződve arról, hogy ez egy jó kapcsolat – veszi át a szót Sándor. – Nagyon kislány volt még, mindenen megsértődött, és sok dolgot nem úgy látott, ahogy az egy felnőtt nőtől elvárható. De tántoríthatatlan volt, meg akarta tartani a gyereket, így a szüleimhez költöztünk. Nem volt más választásunk, mert nem keresek olyan jól, hogy külön háztartásban eltarthassam Anettet és a kicsit is. Úgy érzem, a párom még mindig nem nőtt fel az anyasághoz, sem egy komoly párkapcsolathoz. Azért bízom benne, hogy az idő formálja majd őt, és együtt nevelhetjük fel Dominikát.”

TITKOLÓZÁS, AMEDDIG CSAK LEHET

Standovár Sára pszichológus nap mint nap azon igyekszik, hogy átsegítse ezeket az érett nőknek korántsem nevezhető anyákat a várandóssággal, a szüléssel és a gyerekneveléssel járó sokkon. „Még egy felnőtt nőnek sem könnyű megemészteni a babával együtt járó változást, így nem csoda, hogy szükség van a lelki segítségnyújtásra – mondja a szakember. – Vannak ugyan kivételek, de a várandós tinik nagy többsége hátrányos helyzetű családokból kerül ki. Az, hogy a baba megfogan, sok esetben tájékozatlanságból, szülői oda nem figyelésből fakad, ám meglepően sok tini pontosan tudja, hogy az adott aktus alkalmával benne van a pakliban, hogy teherbe fog esni. Vannak lányok, akik remek eszköznek érzik a kisbabát ahhoz, hogy életük első nagy szerelmét megtarthassák. Sokan akár a szülésig képesek titkolózni a családjuk előtt, mert tartanak a következményektől. Rosszabb esetben valami szörnyűséget tesznek önmagukkal vagy a kicsivel.”

A teherbe esett tinik általában magántanulóként folytatják az iskolát (csoportképeink csak illusztrációk)

MEDENCE ÉS CIGARETTA

Jóval ritkábban ugyan, de kiegyensúlyozott családi háttérrel rendelkező, magasabban iskolázott szülők gyerekeivel is előfordulhat tiniterhesség. Szável Kriszta harmincnégy éves rendezvényszervező egy felnőtt gyerekkel büszkélkedhet – úgy érzi, a lehető legjobban járt, hogy tiniként szült gyereket. „Együtt jártam életem első nagy szerelmével – meséli Kriszta. – Tőle fogant meg a kisfiam, Peti. Az első három hónapban semmi jele nem volt, amikor azonban kiderült, hogy anya leszek, már a negyedik hónapban jártam. A tágabb családom igencsak elítélt a történtek miatt: nem fért a fejükbe, egyáltalán hogy eshetett ez meg, és miért akarom szinte gyerekként ezt a kicsit. De a párom és az édesanyám az első perctől mindenben mellettem álltak. Peti apukája, aki akkoriban szintén tizenéves volt, egy perc alatt felnőtt a feladathoz. Anyuval együtt jött velem a vizsgálatokra, és az emberek véleményével nem törődve vártuk a kicsit. Így visszagondolva elég felelőtlen kismama voltam. Nyolc hónaposan még a medencébe ugráltam, és bevallom, egy-egy cigit is elszívtam. Abból is látszott, hogy éretlen voltam még, ahogyan a szülést viseltem: sikoltoztam, veszekedtem, úgy éreztem, én ezt nem bírom, és bele fogok halni. Annyira horrorisztikus emlék számomra, hogy talán emiatt sem vállaltam azóta második gyereket.”

Krisztina, amikor a kisfia bölcsődéskorba lépett, ismét tanulni kezdett, befejezte a vendéglátó-iskolát, és különböző tanfolyamokat végzett el. Édesanyja volt a legnagyobb segítsége ezekben a hónapokban, különösen azért, mert a férje katonaként helyezkedett el, és éppen külmisszióban teljesített szolgálatot. „Nem voltak könnyű évek, de ma már nem bánom, hogy így alakult. Sajnos a kapcsolatunknak a férjemmel a sors vetett véget: külföldön hunyt el, amikor Peti hétéves volt. Boldog vagyok, hogy ő itt maradt nekem. Ma már ismét harmonikus párkapcsolatban élek, és annak köszönhetően, hogy nagyon fiatalon szültem, teljesen szabad vagyok. Bár a kedvesem egyre türelmetlenebb – nagyon szeretne egy közös gyereket is. Manapság a nők az én koromban fognak hozzá a szüléshez, így nem vagyok lekésve semmiről. Gondolom, egészen más lenne felnőtt fejjel életet adni egy gyereknek. Ahogy Peti kiskori képeit nézegetem, egyre inkább hajlok rá, hogy kipróbáljam.”